Peremvidék

A déli régió, mely Negapan alatt helyezkedik el

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2014.03.11. 02:16

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/Nos én szintén. Talán elkerülhetném ideig óráig, de nem akarom. Oda akarok menni. Kísérletképpen megpróbálom elterelni a gondolataimat a vörös ragyogástól. Gyakorlok járni (ami még mindig bizonytalanul megy) vagy a szárnyaimat próbálgatom; de a tekintetem valahogy mindig visszatér a fény forrása felé, vagy ha arra koncentrálok hogy más irányba fordítsam mind a két szememet, a tarkómon, a hátam mögött szinte szúrásként érzem a vörös fény sugarait. Olyan mintha egy sötét szobába zártak volna minket, amiben nincs semmi más csupán egy bekapcsoolt televízió képernyője: Előbb utóbb elkerülhetetlenül Legyen hát.

A királynő felé fordulok, aki egy rúgással ellöki magát a földtől; s már épp elképednék a gyors tanulékonyságától, amikor visszazuhan a porba, meglehetősen széttörve ezzel a pillanatot. Nagy lélekjelenléttel azonban rögtön fel is tápászkodik a hamMenjünk. Talán máskor még mosolyognék is a jeleneten, de pillanatnyilag egyrészt adottságaim gátolnak meg benne, másrészt a vörös fény, mint valami méreg zúgja hívogatását az agyam mélyén szakadatlanul.

Elindulunk. Különösen könnyű, kellemes érzés engedni a hívásnak. Feladni a fárasztó akaratot, és csak menni. Lassan haladunk, ám a mind a vörös fény, mind a sivatag halálosan mozdulatlan mellettünk; csak a haloványszín felhők gomolyognak lassan körülöttünk, mintha maga a hamu gőzölögne. Forrónak tűnne annak, aki képről látja ezt a helyet, pedig valójában sem hideg, sem meleg nincs.

És hogy kerültél ide? Mármint hallottam ugyan, de ne haragudj, számomra érthetetlen, valóban Annáért vállaltad ezt az egészet? Hogy ismerted őt meg? A királynő gondolatai hirtelen, meglepetésként érkeznek. Már beszédre nyitnám a számat amikor rájövök hogy csak csőröm van, és az aligha a legalkalmasabb eszköz emberi beszédre. Így tehát - helyenként akadozva - gondolatban fogalmazom meg válaszomat.

Egy velencei karnevál éjszakáján találkoztam vele. Velence egy... régi, egy lenyűgöző város a világban ahonnan jöttem. Bár lehet hogy csak a találkozásunk tette számomra igazán fontossá, nem tudom, nem is fontos... Késő este volt, és borzalmasan eltévedtem, nem gondoltam hogy Velence elég nagy ahhoz hogy el is lehessen tévedni benne, de sokáig kerestem, és nem találtam ismerős környéket... Ekkor találkoztunk.

Csak egy pár másodperccel később döbbentem rá hogy egy helyben állok és vakon bámulok a sárkányra és a végtelen sivatagba a másik oldalon. Gyorsan folytatom.

Megmutatta a kivezető utat, egészen hazáig kísért. Amire megérkeztünk a lakhelyemhez... Bár alig beszéltünk pár szót, akkorra már nem tudtam elképzelni a létezést nélküle. És nem is kellett... Amikor vele voltam, a következő napokban, minden más lett, nem is tudom hogyan fogalmazzam meg... A színek élénkebbek. Az étel, ital ízesebb. A zene, a hangok szebbek. A napsütés ragyogóbb és az éjszaka gyönyörűbb. Minden csak érte volt, csak miatta, csak neki... Majd

Ekkor úgy érzem mintha újra egy tőr fúródna a mellkasomba, és egy fordulattal összehúzná mindenemet. Beszélni képtelen volnék, a gondolatok is mintha nyögések lennének szivárognak belőlem. Eltűnt... Iszonyatos... Kerestem, de... Sehol nem találtam nyomát... Sehol... Sokáig kutattam utána... Mindhiába.

Csak az tarthatott életben, az mozgathatott... Így nem érhet véget... Talán gyáva is voltam, elvetni... Sokszor nem állt messze tőlem... De mindig... És szerencsére, de mennyire szerencsére!... El nem lehet képzelni a bennem dúló vihart, amikor elolvastam a levelét, emlékszem minden szavára, "Boldog születésnapot! Budapest. Odaát várlak, talán a fővárosban, talán már nem. Siess! Anna"... És a többi már csak események gyors egymásutánja. Budapesten bolt, aztán itt... Egy tea, beszélgetés egy különös nővel - habár az utóbbiak tekintetében annyira mégsem volt különös... Végül repülés a hegyekhez, és a többit már tudod.

Furcsa érzés volt, kiadni mindent amit magamból fontosnak éreztem valakinek, akit lényegében nem is ismerek. Mégis, valakinek el kellett mondanom, és itt és most elmesélni mindent... Helyesnek érződött. Felidézve a történetet a jégláng örömtűzként csapott fel bennem, újra ünnepelve Annát, és azt hogy ami nemrég még reménytelennek látszott, alig több mint egy nap leforgása alatt csupán néhány próba távolságába került. Mi állíthat meg?

Az újonnan kapott erő a beszélgetés folytatására sarkall; És te? Honnan, kiért jöttél idáig? Majd hirtelen eszembe jut, hogy mintha az iker-nővérek egy gyereket említettek volna, és megbánom a kérdést.

A vörös fény változatlanul hívogatóan ragyog előttünk./

(57)
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Lynarin Seeragic » 2014.03.16. 13:09

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Ahogy különös zarándokokként baktattunk a hamuban, Christoph szavai valami régebbi sötétebb dolgot kavartak fel, mint a hamu. Eltemetett emlékek, talán meg sem történt események búgnak a koponyám hátuljában, mint kéretlen, gyilkos darazsak.
Feszült figyelemmel hallgattam a hollót, mintha soha érdekesebbet nem hallottam volna. Beleéltem magam a történetbe és egy pillanatra mintha én is a régi lennék, az a kislány akinek létezését Legion előtt letagadtam, pedig csupán nem akartam tudomást venni róla, hogy ő is én vagyok. Túlságosan fájdalmas lett volna a felismerés, hogy valahol a szívem mélyén én is vágyom még másra a hatalmon kívül./
- Tudom hol van Velence, jártam ott kiskoromban, gyönyörű hely, habár csak egy gyermek emlékeit hordozom róla. /egy pillanatig hezitáltam, hogy elmondjam-e neki a történetem, de valahogy muszáj volt beszélnem, mintha a hely kényszerített volna. Mintha a levegő amit belélegeztem átmosott volna, hogy a gondolataim megtisztuljanak, úgy hogy kiadom magamból őket.
Réges-régen nem beszéltem senkinek őszintén magamról, most mégis mintha a gyóntatószékbe ültem volna, túl erős volt a késztetésem az igazságra. Miután Christoph befejezte elrévedeztem én is, pikkelyekkel borított pofám a vörös ragyogás felé fordítva, de most nem láttam a fényt, egy régi világot láttam, egy meseországot, ami talán igaz sem volt./
- Az esős-borús Angliából származom, az ikerhúgommal együtt. A nagymamánkhoz mentünk, amikor beléptünk a boltba és átkerültünk ide tizenhét esztendősen, elsőként... Kezdetben nem értettem mi történt velünk, ahogy mások sem. Nem tudtak nekünk magyarázatot adni arra, amire még soha nem volt példa...
/Egy pillanatra belém hasított az a magány, a kitaszítottság.../
- Két fajba tartozunk, de ezért egyikbe se igazán. Kezdetben próbáltam felül kerekedni a vámpír szomján, amihez hasonló vágyat soha nem éreztem előtte. A kegyetlen késztetésen, hogy halott testem felmelegítse egy élő vére... sokáig nem ittam, a sorvadásig éheztetve magam, de végül engedtem a fenevadnak, aki nem egy belső gonosz, hanem saját magam. /vontam meg a vállam. Az volt a sötétség első térnyerése./
- Aztán a vámpírkirály elküldött a sidhekhez. Ők megvetettek hiszen élőholt szörnyeteg voltam, aki ellopta a mágiájuk. Egyetlen férfi volt, aki vigyázott rám, és elhitette, hogy talán mégis van létjogosultságom, aki megóvott a végső haláltól. A királynő azonban úgy ítélte meg túl nagy veszélyt jelent és a Szenvedések Csarnokába záratta. /egy pillanatra ismét visszatértem és a pillantásom a másikéba fúrtam./
- Ismerem a szerelem kínját, az édes hívást, hogy tartozunk valakihez, aki egésszé tesz. Annak ellenére tehát, hogy hatalmam csekély volt, a többiekéhez képest semmi, elmentem megmenteni Őt... Ő azonban feláldozta magát, nekem adta a hatalmát, hogy kiszabadíthassam az igaz szerelmét, akit bezártak vele. /ismét szünetet tartottam, a pillantásom megkeményedett./
- Megöltem a szerelmét, ahogy ő az enyémet, aztán a királynőt is bosszúból. Elvettem a hatalmat, mert a szerelem hazugság, enyhülést ad ugyan, de törékenyebb, mint egy leheletvékony üveglap. Én lettem a Királynő, erőből, de nem ismertek el. Élőholt voltam, nem sidhe. Aztán Danu akaratából rengeteg próbán mentem át, hogy eljussak ide. Már elég a hatalmam, hogy ne szegüljenek velem szembe, és mindenki féli a nevem. Véletlenül jöttem idáig, cél nélkül csöppentem ebbe, de erőssé tett az utazás, ami idáig hozott. Minden formált és megváltoztatott, míg végül talán már az ikertestvérem sem ismerne rám. Sok mindent megtanultam, de nem akarok tanácsot adni, az ember úgyis csak a saját hibáiból tanul. /üzentem a végére egészen lecsendesítve a gondolataim hűvös élét.
Kissé megráztam a fejem, elűzve belőle a furcsa kábulatot, ami színvallásra kényszerített. Túl sok volt a seb és csalódás, jobb lett volna, ha nem untatok ezzel másokat./
- De úgysem számítanak már ezek. Kívánom, hogy érd el a célod, habár minden rossz szándék nélkül, véleményem szerint egy délibábot kergetsz. De tudom, hogy célok nélkül nincs élet, én is többször majdnem feladtam az értelmetlen létezést, a halál üres békéjéért, tehát üldözd csak az álmod, amíg nem foszlik köddé, addig is erőt ad. /biccentek.
Aztán szótlanul megindulok tovább. A lelkem sajog kissé attól ahogy végiggondoltam gyermeklétem ezernyi kínját. Nem üzenek többé, csak a fény felé tartok. Reménykedem, hogy a vörös ragyogás majd eltereli a figyelmem, mert most hogy felfeszítettek a múlt sebeire rakott kötéseket, vörösebben kezdtek sajogni, mint a vérfény a távoli horizonton.
Ahogy már egy jó órája, vagy talán több ideje is sétáltunk, a táj kissé változott. A homoktenger vörösesebb lett, igazi sivatagra kezdett emlékeztetni. A homokból pedig lebegőkövek emelkedtek a magasba. A vörös ragyogás is egyre közelebbi és egyre erősebb lett. A levegőt átitató mágia intenzitása szinte fojtogatóvá vált. Úgy éreztem égeti a torkom a varázs, eleven tűzként perzseli végig a nyelőcsövem, ahogy belélegzem./
- Hamarosan ott vagyunk. /üzentem félig magamnak, félig sorstársamnak./


Kép


(256)
“Come on, say it again. I’m a perfect devil. Tell me how bad I am. It makes me feel so good!”
- Anne Rice, The Queen of the Damned

Kép
Avatar
Lynarin Seeragic
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
 
Hozzászólások: 492
Csatlakozott: 2012.04.04. 19:53
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Raven, Tessa, Nymloth, Caridwen, Evangeline, Payne

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2014.03.18. 19:19

/Szó -vagy gondolat nélkül hallgatom a királynő történetét magamban. Miután befejezte, még az eddiginél is szótlanabbul folytatjuk az utunkat a fény felé; két ismeretlen, aki hirtelen túl sokat látott a másikból.

Nem tudom mi vitt rá hogy mindent elmeséljek. A gondolataim közé is befolyik a színes köd, és minden olyan álomszerűvé válik. Persze ha bármit eddig álomszerűnek gondoltam, a jelen felülmúlja; színes ködfelhők között hollóként baktatok egy sárkány oldalán a hamusivatag közepén ragyogó vörös fény felé. Azt hiszem nem hogy az enyéimben, de talán Lewis Caroll ópiumos álmaiban is ritkán jelenhetett meg hasonló látvány.

Mégis, egy pillanatra sem kételkedem, tudok kételkedni annak a valóságában, amit látok. A jégláng tüzel, miközben én csupán úszom az árral. Az ár egyenlőre arra látszott vinni amerre az utamnak - azt hiszem - vezetnie kell.

Időérzékem sosem volt sok, de ezen a helyen az a kevés is mintha kámforrá vált volna ruháimmal és emberi alakommal egyetemben. Nem tudnám megmondani hogy gondolat-beszélgetéseink kerültek-e időbe egyáltalán, vagy hogy azóta hány perc telt el; egy óra ugyanannyira lehetett mint pár másodperc. Azonban miközben a közeledni próbáltunk a fény felé, a táj megváltozott; a hamu, s a sárkányon tükröződő ragyogás vörösebb lett, s a színes köd mögött mintha sziklák úsztak volna a levegőben. Kövek?

Hamarosan ott vagyunk.

Valóban gondoltam.

De hol?/

(58)
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Lynarin Seeragic » 2014.04.06. 14:39

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Egy idő után már úgy éreztem vörös fénnyé vált a világ. Eltűnt minden, nem volt se múlt jelen, sem pedig jövő... mindenem feloldódott a vérvörös ragyogásban, ami elnyelt, magába szívott és átformált. Elveszettem a világot, a mellettem baktató hollót, a sivatagot.
Aztán amikor beértünk a sziklák közé azok hirtelen őrült száguldásba kezdtek, ez pedig csak még erősebbé változtatta az amúgy is szemkápráztató ragyogást. Kifolyt a szemem elégett az agyam, üvöltve hanyatlottam le a homokba a holló mellé. Az éles vijjogás, ami belülről repesztette szét a koponyám porba sújtott a vakító fénnyel karöltve. Nem tudtam már elválasztani hol van a homokban folyó fekete vérem és az elsötétülő tekintetem közti vékony határvonal. Aztán a fény egy utolsó végső rohammal felszikrázott és felfalt. Úgy éreztem, mint amikor belépek a teleportkapuba. A testem minden apró atomját darabokra cincálta az, ahogy átléptem a tér szövetén... ez azonban más volt... úgy éreztem most nem csak a testem, hanem a lelkem csinálják darabokra apró és kegyetlen démonok, aztán kacagva táncolják körbe a cafatkákat...

Egy fehér folyosó langyos márványán ébredtem, meztelenül, fájdalomtól sajgó tagokkal, olyan kóválygó fejjel, mintha berúgtam volna, ami életemben egyszer gyermekkoromban fordult elő velem. Lassan felültem és körbenéztem. A terem a végtelenségbe nyúlt, nem láttam se a tetejét, de az oldalát. Azonban végtelenül sok kő is hevert a földön. Zavartan néztem körbe, majd remegő lábakkal feltápászkodtam. Amikor közelebb léptem az egyik kőhöz az felragyogott és mintegy hologrammként egy képsorozat jelent meg felette. Mi voltunk azok Ginánal, egészen kicsi gyermekek akik két boldog szülő lába előtt játszadoznak a homokban.... Ahogy rémülten hátrébb léptem a fény kialudt. Ahogy összeszedtem a lelki erőm odasétáltam a többi kőhöz is, amik a közelben voltak. Emlékek voltak mind, a múltam ragyogott a hófehér kövek fölött, de csupán a 21. századi. Egyetlen emlékképet sem találtam, ami a 30. századhoz kötött volna.../
- Mert most nem azért a múltért vagy itt, azt már ismered és megérted. Azonban a teljesebb tudás megismeréseképpen el kell fogadnod azt az örökséget is, amiről még fogalmad sincsen. /szólalt meg egy hang a hátam mögött.
Amikor villámgyorsan megszólaltam majdnem leesett az állam. A nagymamám állt ott lebegő hófehér köpenyben. A hajában jól látszottak a vérvörös tincsek, amiket kicsiként mindig úgy irigyeltem. Bölcs zöld tekintetével engem figyelt és a gyermekkorom mintha visszatért volna./
- Nagyi, hát te meg mit keresel itt? /kérdeztem buta döbbenettel./
- Erre jómagad is tudod a választ. A beavatás első lépcsőfoka a lélek újjászületése. Szerintem már te is rájöttél, hogy ez nem a valóság. Egy utazásra indultál a saját lelked mélyére, hogy felfedezd a múltad és elfogadd azt, hogy ne legyen többé, ami elhomályosítja a látásod. A végtelen tudáshoz ugyanis az első lépcsőfok önmagad megismerése. Gyere velem, én pedig megmutatom neked a múltad, amit te soha nem is láthattál. Vannak olyan dolgok, amiket a saját és a dédunokám érdekében is fontos tudnod. /mondta a maga megszokott nyugodt és békés hangján.
Én csak pislogtam, mint hal a vízben. Valóban sejtettem, hogy ez valami ilyesmi, más magyarázat nem volt a mágiám eltűnésére, mégis... rémisztő volt a gondolat, hogy valami ilyen titok lappang a lelkem mélyén, ami talán mindent megváltoztat. Azonban már belementem a dologba, nem fordíthattam hátat!/
- Rendben, menjünk. /biccentettem félszegen. Mire nagyi odalépett hozzám és kézen fogott. Az olyan ismerős levendulaillat áradt belőle, kicsiny gyermekkorom békés nyugalmának az aromája. Elindultam tehát kézenfogva a rég halott nőt, hogy vezessen, ahová akar./


(257)

/Chrisotoph veled ugyan az történik mint Lynnel, amikor felfal a vörös fény egy ugyan olyan hófehér szobában ébredsz, ha a kövekhez lépsz, azok a múltadat sugározzák vissza, gyermek és serdülőkori emlékek sokaságát.
Egyszerre rövid és végtelenül hosszúnak tűnő bolyongás után egy ismerős női hangot hallasz meg a hátad mögött./
- Üdvözöllek Chrisotoph a lelked legmélyebb bugyraiban. Gondolom nem hitted volna, hogy itt fogunk legközelebb találkozni. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésed van, most azonban a legfontosabb miatt vagy itt, hogy megtudd miért pont te... hogy miért kellett ilyen messzire eljönnöd. /mondja angyali mosollyal, aztán feléd nyújtja törékeny kezét./
- Jöjj velem kedvesem és ismerd meg a múltad, a múltunk. /suttogja sejtelmesen./
“Come on, say it again. I’m a perfect devil. Tell me how bad I am. It makes me feel so good!”
- Anne Rice, The Queen of the Damned

Kép
Avatar
Lynarin Seeragic
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
 
Hozzászólások: 492
Csatlakozott: 2012.04.04. 19:53
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Raven, Tessa, Nymloth, Caridwen, Evangeline, Payne

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2014.04.15. 21:12

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/A vörös ragyogás lassanként mindent elnyelt körülöttem. Eltűnt benne a homok, amelyen jártam, a színes ködfelhők, és végül elveszett benne a királynő sárkányalakja is. A fény égette a szememet, a belsőmet, mindenemet. Nem voltam képes más irányba fordulni - talán már nem is létezett más irány, más, csak a fény. Ha megpróbáltam becsukni a szememet, a vörös végtelen keresztülparázslott szemhéjamon, egyenesen a gondolataimat égetve az elmém legmélyén.

Majd elértem a sziklákat. A hatalmas kőtömbök valójában nem lebegtek, legalábbis nem jobban mint én; ehelyett mint rengeteg eltévedt meteor keringtek a vörös nap ellenállhatatlan és mindenható vonzásában. Közéjük érve én is keringeni kezdtem, s ők köröttem; először lassan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban, miközben erejük üvöltő szélt kavart. Az orkán hirtelen a földre lökött, mellém odalökte a sárkány-királynőt. A fény minden eddiginél fényesebben ragyogott a mérhetetlen szikla tánc középpontjában, a szél pedig minden képzeletet felülmúló viharral ordított felettünk és bennem; minden porcikámban éles fájdalom tombolt, és a szívem megszűnt verni, a vérem elfojt, a csontjaim porrá zúzódnak, az elmém meghasad és elnyel a lángoló vörösség.

***


Hófehér márványlapon térek magamhoz. Legalábbis azt gondolom hogy márvány. Látványra az, de kellemesen langyos, mintha sokáig sütötte volna a nap. Felkelek.

A márványtömb (ha az volt) amin álltam, a végtelenségig látszott nyúlni, és ha valóban a végtelenségig nyúlt, úgy rajta végtelen sok kődarab is hevert a földön. Körülnéztem, hasztalanul; felettem, és körülöttem a tér a látóhatáron túl világosságba veszett. Fekete hamusivatag helyett fehér márvány. A királynőnek nyoma sincs, sem a vörös világosságnak... Majd eszembe jutnak a sziklák,és a szétszórt kődarabok értelmet látszanak nyerni. Lépek egyet kettőt, és a kövek sorban életre kelnek; mintha valami láthatatlan felszínre sugároznának, felettük egy rövid élet képei peregnek. Elindulok közöttük.

Anyával apát várjuk a repülőtéren. A Göta-älv partján furulyázom egymagamban. Harmadszor megyek végig a Neuschwanstein-kastély vezetésen, a csinos vezető (harmadszorra is ugyanaz) már felismer és mosolyog. Megcsókolom Elisát a Hamlet két felvonása között, én Horatio ő Ofélia. Budapest felé repülök, közben megtalálom a halemi furulyámat. Az egyetem rektora óvatosan megválogatott szavakkal magyarázza hogy itt nem tolerálhatják különböző kábítószerek fogyasztását. Kétségbeesetten keresem a kiutat Velence mélyén.

Mind mintha egy álom lett volna. Mind mintha egy másik élet története lennének.

A hang nem hangos, mégis, mintha beleremegne a világ. Az idő lelassul és a szívem az egyik pillanatban megszűnik verni, míg a másikban mintha a kimaradást akarná pótolni, emberfeletti gyorsasággal dobogni kezd. Megfordulok.

A tomboló láng, mint a jég fagy meg bennem.

Ott áll. Teljes valójában, pontosan úgy, mint akkor, egy élettel ezelőtt, Velencében. Még az ajkán is ott játszik a finom mosoly, ami akkor is csak ritkán hagyta el. Valóban, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára.

Látom a kinyújtott kezet, hallom a hangot, a szavak belém égnek, és mégis; mintha semmit sem értenék belőlük. Lassan lépek kettőt felé, kinyújtom a kezem és megfogom az övét. Képtelen vagyok levenni a szememet róla. Egy részem csak oda akar hozzá rohanni, át akarja ölelni, megcsókolni, hosszan és forrón mint a velencei éjszakákon; egy részem sírni akar, tombolni és üvölteni vele; de leginkább csak képtelen vagyok elhinni amit látok, amit érzek. Ránézek az ujjaim közé zárt törékeny kézre, majd vissza a szemébe./

- Tényleg te vagy az?... /Kérdezem./

(58)
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Lynarin Seeragic » 2014.04.15. 23:05

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/Annyira valótlannak tűnt az egész, ahogy kézenfogva a régen halott nagymamámmal sétáltam az emlékek között. Köröttem gyermekkorom képei peregtek szédítő iramban, mintha egy őrült ringlispílre szálltam volna fel. Az egyetlen kapaszkodóm a ráncos kéz volt, amit úgy szorongattam, akár egy utolsó szalmaszálat.
Köröttünk az emlékek egyre távolibbak lettek, elszáguldottak mellettem mélyebbre és mélyebbre rántva az idő tornádójának magja felé. Egészen addig, míg azt nem vettem észre, hogy már nem is a saját emlékeim kavarognak körülöttem. Anyám emlékei voltak, ahogy megismerkedett apával, fel-felvillanó különös életképek, a születésünk... az ő gyermekkora... Aztán nagyi szemével láttam, a mellettem sétáló nő úgy lett egyre fiatalabb és fiatalabb, ahogy az emlékek vihara elmélyült köröttünk. Egy idő után megállt a fiatalodásban, az emlékeknek azonban nem vetett gátat semmi. A dédnagymamám élete forgott le a szeme előtt, majd az ő anyja és annak az anyja... talán ott álltunk meg, talán átugrottunk még néhány generációt, de már képtelen voltam nyomon követni a száguldást. Aztán a kép kimerevedett.
Egy elhagyatott kőházban álltunk. A kandallóban nem égett tűz, jégvirág borította be az ablakot, a csuklyában ücsörgő nő mégsem didergett. Nyugodtan ült, mintha a hideg nem bántaná. Az ajtó nyikorgására felénk pillantott, én pedig felismertem a szemeit, sidhe szemek voltak. A kámzsa alá tűrt haj pedig a tűz és vér ezernyi színében pompázott, a Holdfényes udvar uralkodói vérvonalának színe. Döbbenten bámultam a nő éterien tökéletes vonásait, észre sem vettem, ahogy a férfi átsétált rajtunk. Letérdelt a nő elé és megsimogatta a kezében a parányi csomagocskát. Egy kisleányt. A kicsinek ugyan olyan sidhevörös volt a haja, de a szeme emberi zöldek, akárcsak a nagymamámnak. Parányi kezeivel a férfi arca felé kapott, a férfi felé... aki az apám volt. Vagy legalábbis olyannyira hasonlított rá, hogy akár az ikertestvére is lehetett volna./
- Ne aggódj Andraste, vigyázni fogok a gyermekre, elrejtem üldözőid elől, senki nem fog rátalálni, még Danu sem. /mondta a férfi mély delejes hangon. A nő még egyszer végigsimított a gyermek arcán, amire egy jégkönnycsepp hullott. Amikor a férfira nézett a szemeiben haragos téli vihar kavargott./
- Ezzel egy újabb esküt kell megszegnem. Egy leányomról már lemondtam, ott hagytam az Istennő talpnyalójaként, hogy biztonságban legyen. Megfogadtam, hogy többé nem mondok le senkiről... most azonban itt kell hagynom őt is, ezt a törékeny kis félvért, a szerelem és gyengeség különös mementóját... /mondta elmélázva. A férfi kinyúlt felé és lágyan végigsimított a nő arcán, a Királynő arcán..../
- Tudod, hogy megölnék. Nem elég erős, hogy túléljen, de ahhoz pont eléggé, hogy felhasználhassák ellened. Az én hatalmam is a vérben lakozik, akár a tied, Vér kezének hordozója. El tudom rejteni a gyermek örökségét akár örökké. Soha még a legnagyobb sidhek se fognak rájönni arra kinek az utódja, egészen, amíg én elő nem hívom az örökségét. Boldog és teljes életet élhet, halandóként ugyan, de a gyermekeiben és azok gyermekeiben tovább fog élni. Boldogan, csendben és nyugalomban. Figyelheted őt, láthatod a boldogságát, azt a békés nyugalmat, ami neked és az elsőszülöttednek soha nem adatott meg. Tőle is elvennéd ezt? Meghurcolásra és bujdosásra ítélnéd? Vagy elengedned nagylelkűen, és nem állsz újába a boldogságának? /a férfi szavaira a nő haragosan nézett, örökifjú arcán megfeszültek a tökéletes vonások. Aztán elernyedt, az arca az oly ismerős sidhe maszkká merevedett, aztán egy kecses mozdulattal a férfi felé nyújtotta a gyermeket. Még egy pillantást váltottak csupán, amiben benne volt minden.
A férfi átölelte a gyermeket és tomboló mágiavihar zúdult a szobára. Emlék volt csupán, mégis oly igazinak tűnt, hogy szinte fojtogatott az erős mágia, ami végigsöpört a szobán. Aztán amikor elült az orkán a férfi felállt. A kezében a gyermek sidhe haja egyszerű vörössé lett, holdsütötte bőre szimpla fehérré fakult. Szép gyermek volt, de emberibb nem is lehetett volna. Parányi kezeivel az anyja felé nyúlt, akinek újabb fagyott könnycsepp gördült végig az arcán./
- Vidd el, és ne mond el hová. Az lesz a legjobb, ha nem látom többé. Ég veled Machnírann. /lépett oda mégis egy csókot lehelve a gyermek arcára. Az felsírt, mintha értené a nő szavait, aki hátralépett és kecses daccal figyelte a távozó férfit, apám különös hasonmását...
Ahogy kilépett az ajtón a gyermekkel az emlék megfakult, az idő visszafordult. Láttam felnőni a kislányt, szerelme esni, láttam a gyermekeit és azok gyermekeit... míg nem láttam megszületni önmagunkat a húgommal...
Térdelve ébredtem a látomásból a nagymamám levendulaillatú kezeivel a vállamon. Amikor felnéztem rá még ott keringett az emlék a fejemben, olyan tisztán égett bele a tudatomba, mint eddig semmi./
- Sidhek lennénk? Ginával sidhektől származunk? /kérdeztem, és éreztem, hogy az én arcomon is könnyek patakzanak, akár álombéli ősanyámén. Nem tudom mikor sírtam utoljára, de most, hogy talán kiderült az eddigi megalázottság és kirekesztettség jogtalan volt, hogy az én véremben ott lakozik a fey, sőt talán a királyi vérvonal... ez több volt, mint amit valaha hittem, vagy remélem volna./
- Igen kedvesem. /súgta a fülembe. Magához ölelt én pedig elsírtam az olyan rég óta felgyülemlett könnyeket, amik szinte már belülről fojtottak meg. Nem tudtam hogy lesz ezután, hogy miben változik az élet, de egy valamiben biztos voltam. Én vagyok a jogos uralkodó és a lányom nem csak a hatalomban, de a vérben is jogos örököse lesz a Holdfényes udvar trónjának./
+ Oh Gina, bárcsak itt lennél, bárcsak tudnád ezt te is... + /Abban a pillanatban belém hasított a húgom oly fájó hiánya, amiről azt hittem soha többé nem kísért már meg./


(258)

/Christoph most valami különös mélységet látsz a szemében, mintha valahogy más lenne a mégis oly ismerős szempár... Ahogy belebámulsz felfalja a sötétség, egy pillanatra mindent elnyelő éjszín tóvá sötétedik, a szemét egy az egyben lenyeli a fekete tintaszín, amilyen idegenvezetődé is volt. Aztán visszahúzódik és ismét az a nő lesz, akit oly jól ismersz és szeretsz./
- Igenis, meg nem is kedvesem. Az vagyok aki voltam, de igazán soha nem tudtad ki is vagyok. Az én hibám, nem mondhattam el neked, nem abban a korban, nem abban a világban... De ezért vagyunk most itt. Eljöttél, habár féltem tőle, hogy nem mondtam eleget ahhoz, hogy kövess engem. De most itt vagy, nem kell hát többé titkolóznom. /ragyogott fel a jól ismert mosoly az arcán.
Megszorította a kezed és megindult veled az emlékek útvesztőjében. Az életed képei őrült iramban peregtek, ahogy vezetett köztük./
- Megmutatom miért vagy itt, kérdezz hát! Ez most az igazság pillanata, az első lépcsőfok önmagad teljes megismerése. Kérdezz hát! Végre minden kérdésedre választ adhatok kedvesem, többé nincs ami megállítson. /kacagott fel, lágy hangja végigzúgott a csarnokon és mintha mindenhonnan és sehonnan csengett volna, belefagyott a világba, ott lángolt a szívedben.../
“Come on, say it again. I’m a perfect devil. Tell me how bad I am. It makes me feel so good!”
- Anne Rice, The Queen of the Damned

Kép
Avatar
Lynarin Seeragic
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
 
Hozzászólások: 492
Csatlakozott: 2012.04.04. 19:53
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Raven, Tessa, Nymloth, Caridwen, Evangeline, Payne

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2014.04.16. 18:40

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/A szemváltásra megborzongok. Eszembe jut a köszöntésemre jött démoni nő, és az ő tekintete, ahogy belőle nézett az álmokon túli sötétség csöndesen. Eszembe jut, hogy az első találkozásunkkal a mit kért útmutatásért cserébe. Majd a pillanat elmúlik, és a szemszín visszatértével a láng újra forrón csap fel bennem... De a borzongás nem múlik el.

Elindulunk. Mellettünk épp Faustként elígérem a lelkemet a színpadon Mefisztónak, azt magyarázom a nagybátyámnak hogy végül a tömeg miatt nem maradtam Velencében, nem sírok anyám temetésén. A kövek és képeik a végtelenségbe nyúlnak; egy megjárt út szétszórt darabjai, zártan és megváltoztathatatlanul pihennek a lábaink előtt. A gyöngéd kéz a kezemben egy világ ezen a sivár helyen./

- Anna én... Bár bocsáss meg, nem tudom, akkor csak én hívtalak eddig Annának? - / Megvárom a válaszát./ - Tudod valahol... Szomorú, igazán, de valahol nem akarok kérdéseket feltenni. Olyan... Emberi, azt hiszem. - / Ránézek. / - valahol csak azt akarom ami most, most van, most létezik, hogy itt lehessünk kéz kézben addig amíg lehet, és semmi más. / Egy fél percig csend van, keresem a szavakat. / - Másfelől viszont... És ez megint olyan emberi, valamelyest ugyancsak szomorú... Ki vagy, akiről nem tudok, Anna? Ki az akiről, akiként nem beszéltél velem?... - /Itt önkéntelenül is egy félmosoly szökik a szám sarkára. / - Úgy hangzom mint valami megcsalt szerető, pedig épp most annak érzem magam a legkevésbé. Csak hirtelen... Végtelenül sok dolgot nem értettem, és nem értek ma sem. Beavatás... Füst és álca... Mondd miért én vagyok itt? Miért vagyok - vagyunk itt Anna? - /Újra elmosolyodom. / - Van mindenre válasz? Mi az?

(59)
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Lynarin Seeragic » 2014.04.19. 14:43

*Chrisotoph - 2900. augusztus 30.*

/A kisírt könnyek helyett, mintha tudás áramlott volna belém... Ahogy ott feküdtem a nagymamám karjaiban a múlt, a jelen mint egy illat fúrta be magát a fejembe. Minden elsírt könnyel a múlt egy morzsája férkőzött a tudatomba. A kövek megremegtek, a kivetülések béklyójuk vesztett szellemekként emelkedtek el a talajtól és őrült kerengés után belém szálltak.
Nem ellenálltam nekik, a védőpajzsaim úgysem léteztek ebben a világban, ezt a különös idegen mágiát még nem uraltam, túl más volt, túl vad és kezelhetetlen. Hagytam hát, hogy az emlékképek befonjanak, mintegy palástot képezve a vállamon.
Hamarosan arra eszméltem, hogy a nagymamám is tovatűnt, a fehér márványon térdelek, illetve inkább benne. Az aljzathoz hasonlatos bőröm mintha eggyé olvadt volna vele. Amikor megérintettem a kezemmel az átszaladt rajta és nem éreztem a gátat miért is nem süllyedek tovább... erre süllyedni is kezdtem. Amikor megrémültem és föl akartam állni sikerült. Biztosan álltam a talajon, egyedül a köpenyem ért egybe vele... Vérszín palást, amelyet láthatatlan szellő fodrozott és mintha a végtelenségbe ért volna. A sötétvörös szövetbe mintha az univerzumot szőtték volna bele. Láttam távoli csillagokat ragyogni a felületén, kihunyni és meghalni... vagy újakat születni.
Egy pillanatig csak álltam így, hagytam a tudást, a hatalmat, a világmindenséget átfolyni magamon.
Tudtam honnan jöttem, tisztában voltam vele, hogy a véremben uralkodó sidhek és hatalmas mágusok vérvonala egyesül. Láttam az arcát azoknak, akik megjósolták a jövetelemet. A szemébe néztem azoknak akik átkoztak, akik szerettek, akik kerestek... Láttam mindenüket, tudtam a nevüket, ismertem a leszármazottjaikat és felmenőiket... a végtelen tudás egy olyan forgószélként kapott fel, aminek meg kellett volna ölni de én csak repültem benne, vállamon a tudás köpenyével és kacagva szálltam az orkánnal, legszívesebben vissza se tértem volna soha.../


(259)


/Anna arcára kedves mosoly ül ki, ragyogó akár a holdsugár egy velencei éjszakán./
- Dehogy kedvesem, rengetegen neveztek Annának, sőt igazából ez egy változata az eredeti nevemnek. Anyám Inanna nevet adta nekem, a sumer istennő után, akit a legjobban tisztelt. Apám démon volt, Marduk vére, akárcsak jómagam, vagy akárcsak te. /Az ujját finoman az ajkadra helyezi, mintha azt akarná ne vágj közbe./
- Ezért vagy itt Christoph. Nem vagyunk túl sokan, az Alsó világban pedig háború dúl. Lilith ébredezik, béklyóit feszegeti, amikbe az idők kezdetén szívtelen anyja Danu verte. Mi démonok Lilith és Marduk leszármazottjai vagyunk. Az ő apjuknak a Halálnak a mágiáját használjuk. A világunk talán kegyetlennek tűnhet mások számára, de ebben a kegyetlenségben olyan rend van, mint sehol máshol. A magunk szabályai szerint élünk, nem háborgatjuk a félvilágiakat, nincs közünk hozzájuk. Egyesek kevernek minket a bukott angyalokkal, de semmi közünk azokhoz a pojácákról. Mi halandókból lényegülünk át, elvégezzük a beavatást, akik démonvérrel születtek, akárcsak te.
/Egy kis szünetet tartott, tett hátra egy lépést, majd folytatta./
- Annak idején engem is felkeresett egy nővérem, elmondta nekem kik vagyunk és maguk közé hívott, én pedig elfogadtam a hívást. Feláldoztam ezt a testem, az emberi életem, hogy hazatérhessek. Évezredek óta játszom hát az alsó világ játszmáit, szövetségeket kötök, lelkeket lopok, információkat szerzek. /egy pillanatra elhallgatott, mintha zavart láttál volna meg az arcán./
- Aztán találkoztam veled. El akartam mondani mindezt, de... nem ment. Olyan tiszta, kedves és egyenes embernek ismertelek meg, hogy féltem tőle a tudás összetörne. Évezredek óta először bíztam meg valakiben. Soha nem hittem volna, hogy ez meg fog történni velem, de mégis... /lehunyta a szemeit és amikor kinyitotta azok valaki sötét tompa aranyos fénnyel izzottak, az emberi külső lassan leomlott róla, felfedve a valóságot./
Kép

- Az igaz nevem Carnivean, Naamah leánya vagyok a szentségtelen vérben, átkozottak és szentségtelenek szeretője, a kárhozat hercegnője, a magasabb rendek leánya. És évezredek hazugságai után most halld a szavam Christoph! Azért hívtalak ide, hogy tarts velem! Légy a támaszom az örökkévalóság további részében, tiszta támaszom ezen a sötét helyen, amit otthonomként egyben szeretek is. Légy gyermekem a szentségtelen vérben, fogadd el az örökséged és emelkedj közénk! Ez az utolsó hely, ahol visszafordulhatsz, ha átlépsz ezen a kapun, már nincs visszatérés.... /lépett közelebb, kezeivel megfogva a vállad. Félelmetes erővel szorított, körülöttetek az emlékképek életre keltek és aranyos fényű kísértetekként keringtek körülötted, mintha csak egyetlen szóra várakoztak volna. Anna különös idegen aranyos tekintetében sötétséget láttál a ragyogás közepette és még valamit... talán magányt?/
“Come on, say it again. I’m a perfect devil. Tell me how bad I am. It makes me feel so good!”
- Anne Rice, The Queen of the Damned

Kép
Avatar
Lynarin Seeragic
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
 
Hozzászólások: 492
Csatlakozott: 2012.04.04. 19:53
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Raven, Tessa, Nymloth, Caridwen, Evangeline, Payne

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2014.04.21. 14:55

*Lynarin - 2900. augusztus 30.*

/Itt állok én.

Előttem áll életem szerelme. Eddig Annaként ismertem, valójában Carniveannak hívják. Démon. Korábbi kísérőm - ugyancsak démon, név szerint Naamah - lánya. Azt mondta a halál fiának egy távoli leszármazottja. Azt mondta én is az vagyok.

Arra kér, hogy kövessem. Arra kér, hogy lélekkel és vérrel küzdjek ügyéért az oldalán.

Előttem áll a nő, akit egész életemben kerestem. Anna, Ianna, Carnivean. A homlokából szarvak nőnek. Sápadt. Ám a haja sötét és meleg, mint a koraőszi éj. Az ajka vörös mint a frissen ontott vér. És a szeme zöld. Varázslatosan, igézően zöld. Magány lakik a mélyén.

Arra kér, hogy legyek vele egy örökkévalóságon át. Arra kér, hogy bízhasson bennem, hogy legyek támasza, amikor csak kell.

Körülöttünk egy múlt élet emlékei kísértenek. Ragyogó, alaktalan alakokként táncolnak körbe minket, közben már-már egymásba mosódva, mint egy különös álom megfoghatatlan részei, és valóban: különös álomképnek tűnik mind, a múlt, akár a jelen nagy része s a jövő egyaránt valótlan ábránd, egy kóbor furcsaság a semmiben.

De Anna itt van! Carnivean itt áll, előttem most, és valós, valóssá tesz engem is. A szeme az enyémbe néz, és a jégláng tüze tombol, a jég őelőtte lehull és a szívem ég; vagyok, az álom-ember, a tévelygő lovag, a mesékben valós, én létezem, és szeretek. Mindig, és örökkön örökké, amíg létezni és szeretni lehet.

Nincsen szó, ami kimondana mindent amit mondani akarok neki, nincsen szó amely érdemes volna rá. A kezemmel megfogom az ő karját, törékeny, mégis mérhetetlenül erős és meleg. Szeretlek, akarom mondani, de a pillanat nem az. Egy másik szó kell most./

- Követlek. /Mondom végül neki, és a világnak.

(60)
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Lynarin Seeragic » 2014.04.21. 16:01

*Chrisotoph - 2900. szeptember 5.*

/Még láttad felragyogni az őszinte mosolyt Anna arcán, aztán az arany kísértetek rád támadtak, berepültek a szádon, az orrodon, a bőrödbe kapaszkodtak, mintha szőröstül bőröstül, kívülről-belülről fel akarnának falni. Egy pillanatra fájt, aztán már csak a ragyogást érezted. Minden emlék karnyújtásnyira volt, láttam az őseid életét, a testvéreidét, láttam a jelent, az egész világot. Olyan hatalmat és erőt éreztél, mint előtte soha. A válladra vérszín köntös borult, amibe mintha beleszőtték volna a csillagos eget, láttad a kihunyó és felragyogó napokat.
Egy pillanatig csak lebegtél ott a teljességgel a szívedben, a mindenek tudása ott lángolt az elmédben. Hihetetlenül csodálatos érzés volt. Aztán egy ismerős alak jelent meg veled szemben. Lynarin volt, ugyan olyan köntöst viselt mint te, az alakja félig-meddig egybeolvadt vele, akár a tied..../


/Láttam megjelenni a semmiből Christophot, amikor már azt hittem szétfeszít a végtelen tudás. A köntöse olyan volt, akár az enyém. A kontúrjai elmosódtak és mintha más ember lett volna. Fiatalabbnak tűnt, a szeme sötét tó, amiben feneketlen mélységbe láttam. A feje felett szarvak körvonala lebegett kísértetként. A köntöséből mintha egy hollót láttam volna felszállni. Kiterjesztette a szárnyait és végtelen sötétbe burkolt minket, csak a köpenyünk világított beteges vérszín fénnyel.
Aztán hirtelen vége lett. Amikor a tudás, az a végtelen hatalom ott lebegett bennem, hirtelen megértettem mindent. Egy pillanatra átláttam az univerzumot átható káoszban a rendet, a dolgok értelmét.
A megvilágosodás pillanata felrobbantott, kifordított önmagamból, míg alá nem buktam, akár szárnyaszegett sárkány. Csak zuhantam alá, akár a mennyekből kitaszított pária, aki látta a Tökéletességet, de megtagadták tőle...
Csak zuhantam, keresztül galaxisokon, bolygókon, világokon... múlton, jelenen és jövőn.... Láttam ahogy a köntösöm vörös csóvát húz a világűrben és hallottam egy nevetést. Olyan hideget és ürest, hogy mindentudó szívem is belefacsarodott. Abban a nevetésben a semmi volt, az univerzumot átható nihil, maga a HALÁL.
Zokogtam, a könnycseppjeim csillagokként és bolygókként maradtak hátra, ahogy egyre közelebb értem. Nem tudtam merre tartok, csak éreztem. A tudás szép lassan lemállott rólam, elhagytam a könnyekkel, ragyogással és csillagokkal.
Aztán következett a légkör perzselése, láttam fentről Negapant, a városok távoli nyüzsgő pontok voltak.... Végül úgy éreztem fénysebességgel csapódunk be a kőzetbe....
Ott voltunk ismét a barlangban, a Peremvidéken, azonban minden lángolt körülöttünk. A falak égtek sötét vérszín tűzzel a földet mellettünk a vörös palást borította, onnan ered a tűz. Ahogy szép lassan felszívódott még egyszer utoljára hallottam az a nevetést. Aztán a lángokon át láttam Caint. A ruhája lángolt, de nem törődött vele, odatérdelt mellém és a karjaiba vett. Egyszerre láttam a saját szemeimmel és mintegy fentről magam. A köpeny felszívódott, de a sziklákba egy sárkány alakja égett, mintha nem én csapódtam volna be, hanem valami nálam sokkal hatalmasabb./
- Királynőm! Már azt hittük megöltek, olyan sokáig voltál öntudatodon kívül, hogy már aggódtunk! /mondta zengő mély hangon. Kissé ködös szemmel néztem rá, nehezemre esett fókuszálni, még nem voltam tisztában a világgal./
- Meddig? /kérdeztem telepatikusan. Olyan könnyen és erőse ment a dolog, mint eddig soha. Cain arcán is meglepetést láttam egy pillanatra, de aztán válaszolt./
- Hat napig Úrnőm. /amikor feldolgoztam a dolgot, fel akartam ülni, de nem ment, a testem borzasztó gyenge volt, az éhség egy pillanat alatt villámként csapott végig rajtam. Ezer éve nem éreztem ilyen éhesnek magam. Mintha nem hat napja, hanem egy éve nem ettem volna. Nem törődtem vele milyen butaság az eddigi gyengeségem tovatűnt és egy pillanat alatt belemélyesztettem a fogaim Cain nyakába. Az mágiánk egy volt, de a vére nem hozzám tartozott, eddig. Minden korttyal csillapodott az éhem és hamarosan elengedtem a vasmarokkal szorított prédám. Éreztem, ahogy a vér végigfolyik az államon, rég nem ettem már ennyire szörnyetegként, ilyen kiéhezetten. Mostmár elég tiszta volt a fejem, hogy körbenézzek. Csak mi ketten voltunk a teremben, meg még messzebb másik két alak. Azonnal felismertem Christophot, nem csak láttam, éreztem, hogy ott van. Kicsit azonban más volt, a sötétben is kivettem, hogy fiatalabbnak tűnik, a homlokán pedig mintha parányi szarvak kezdeményét láttam volna. Egy ő tartotta a karjaiban, egy démon. Különös aranyzöld szemével aggodalmasan figyelte a férfit, akinek nagyjából ekkor nyílt fel a szeme. Körülöttük is felragyogott a fény, egy holló alakja égett alatta a talajba./
- Üdvözöllek szerelmem. /suttogta a démon, majd megcsókolta. Én csak álltam, egy pillanatig ahogy felcsaptak a lángok és Christoph köpenye is elenyészett ismét hallottam a kacagást - Ketheren - aztán csend lett. Cain kezét éreztem egyedül a vállamon és a testemben sistergő idegen erő különös lenyomatát. Nem tudtam mi ez, de éreztem a hatalmat. a végtelen tudás odalett, de tudtam, hogy az enyém lesz ismét, sőt még több is annál. Véres ajkaim mosolyra húzódtak, a szívem eltelt a hatalomvágy édes kéjével./
+ Mind az enyém lesz! +


(260)

*Chris veled is az történik, ami Lynnel, mármint a zuhanás és érkezés, azt azért nem írtam meg külön mesélővel.
Plusz drakulálok, kaptál fajt is. :P*
“Come on, say it again. I’m a perfect devil. Tell me how bad I am. It makes me feel so good!”
- Anne Rice, The Queen of the Damned

Kép
Avatar
Lynarin Seeragic
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
 
Hozzászólások: 492
Csatlakozott: 2012.04.04. 19:53
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Raven, Tessa, Nymloth, Caridwen, Evangeline, Payne

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2014.05.16. 21:21

*Lynarin - 2900. szeptember 5.*

/Anna mosolyát már csak egy pillanatig látom. A fényes emlék-kísértetek ragyogása betölt mindent: Arany ködükkel befognak, körbeölelnek, befonnak maguk közé, hogy nem tudom hol végződöm én és hol kezdődnek ők. Majd éles fájdalom járja át minden porcikámat, mintha a fénylények átszivárognának a bőrömön, megégetnék a belsőmet, mintha belefúrnák magukat a csontjaimba. Felkiáltok - de már vége is. Kinyitom a szemem.

Látok.

Köröttem a világ-lét közötti űr, az eldöntetlen, megfogalmazatlan. Sötétségében fényesebben ragyog mint bármely láng valaha is képes lehet. Itt ott megszakítják az alkotás foltjai.

Előttem ott forog a világmindenség. Kiterítve és megfejtve az elérhetetlen örökkévaló sárkányok-pörgette perpetuum mobiléja csillogó üveggolyó, nevetséges gyerekjátékká hitványodva kering céltalan metaforaként próbálva bizonyítgatni önnön létezésének lehetségességét és értelmét; könyvtárnak kíván látszani, mikor még csak egy idea sem. Egyetlen előadását számtalan szálban próbálja feltüntetni s elfelejteni hogy hazudott magának amikor azt mondta van még idő, s azt hitte alkotott, azt hittem teremtett valamit ami mindig is volt. Nem tudja; illúziónál nincs is több. Büszke végtelen, mily értelmetlen is vagy te!

Vállamra vörös köpeny borul, vérszín szőttes az alkotás alkonyából, a szó ragnarokjának borzasztó tüzéből. Elhintve rajta csillagok, csillogó iszonyat egy marék porban. S már a KIRÁLYNŐ is létezik, s az ő vállán is apokalipszis-kaftán lóg; bár talán ő lóg a csillagozott köntös ujjakon, vagy az valójában őbelőle s belőlem van, kifordítva, hiszen sem neki sem nekem nincs végem és kezdetem, nincs külsőm és belsőm csak a láng, a láng és a halál. És sötétség tárja ki borzalmas szárnyait, beburkol engem, őt, s csak köntösünk haragos vöröse világol. A sötét hirtelen lehull, s a misztérium eszközzé silányul. Egy karnyújtás sem, a szó bennem ég, csak annyit kellene mondanom: "Legyen világosság" s a sötétség létre kapna. Az isteni gép, a rend entrópiája csak a pillanat, semmi több. Némán üvöltő mindenség vagyok én magam is, az alfa és az omega, létezésemben még a teremtés jogarával is a világ értelmetlenségében osztozom. A gyönyörködtető borzalom, az örök és soha nem létező abszolút klimax tomboló csöndjét érzem. Még utoljára hallom ahogy a szfinx halála kacag, sötéten és hidegen mint az létezésen túli semmi; majd szétfeszít, a düh darabokra zúz, és zuhanok.

A táguló űr egyszeri határai oly gyorsan tűnnek el. Az űr maga üres mégis hamar fénydarabkáktól sűrű lesz; egy pillanat, és mellettünk csillagrendszerek járnak lassú táncot. Azt hittem én is nevetek, de sírtam, s vérem haldokló csillag-magokként marad hátra mögöttünk. Mellettem zuhan a királynő. A jogar elmarad, a szó kicsúszik a markomból bárhogy is szorítom, s a titok ködbe vész. Androméda, ott a tejút s már a nap ragyogása a szememben csak egy villanás az érkezés fájdalma a világra./

***


/Meleget érzek. Valós talajt. Valós testet. Valós illatot.

Kinyitom a szemem. A zöld szempár a világ, a jégláng felcsap s a belsőmben tombol, bár a test és az elme még gyenge.

A hangját hallom. Megcsókol. Én visszacsókolom.

Lángok ölelnek át minket ahogy egymáséi vagyunk./

(61)

*Köszönöm, és well, looking forward to it:)*
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Lynarin Seeragic » 2014.05.27. 12:13

*Chrisotoph - 2900. szeptember 5.*

/Rövid ideig csak ücsörögtem és néztem a barlangot. Eltartott pár pillanatig mire rendeztem a gondolataim, és elmúlt az éhség mámora. Akkor azonban mintha új szemmel láttam volna a világot. Az emberek körül ragyogó aura tiszta és szikrázó volt, erősebb, mint eddig bármikor, pedig nem is használtam a képességem... Amikor magamra pillantottam a saját mélykék aurám sötétebb lett, fekete sziporkák vegyültek bele, már inkább tűnt éjszínnek, mint tenger árnyalatúnak. Ráadásul a mélyén ametiszt tűz lobogott, a gyermek aurája eggyé forrt az enyémmel, ahogy a testünk, úgy a mágiánk is összeért. Belőlem táplálkozott, ahogy én másokból. Parazita volt, akárcsak én. Egy pillanatra elmosolyodtam, aztán kissé bizonytalanul, de talpra álltam.
Amikor kisimítottam egy földig érő sötét tincset az arcomon, akkor vettem észre az alkaromon a sárkánytetoválást. Mélyvörös fénnyel izzott, akár a köpeny, ami nemrég a vállamra borult és körötte az aurám eltűnt, mintha egy fekete lyuk lett volna, egy kapu a testemen, egy átjáró a semmibe.... Ahogy megérintettem a sárkány megmoccant és fogaival rám vicsorgott. Megdöbbentett a dolog, de ez is a hatalom jelképe volt csupán, hát nem aggódtam rajta tovább./
- Királynőm, beszélhetnénk? /rántott fel mélázásomból Cain feszült számonkérő hangja./
- Később, most ne zavarj! /mondtam határozottan és azt akartam hallgasson el, hogy most hagyjon nekem egy kis nyugtot. Hallottam a sárkány mély morgását, éreztem, ahogy sötét erő söpör végig rajtam, majd egy fájdalmas kiáltást és amikor megfordultam Cain átváltozásának lehettem tanúja. Ez azonban most nem volt olyan könnyed és sima, mint amihez hozzászoktam. Láthatóan fájt neki, mintha nem akarta volna.... amikor pedig a tigris kék szemeivel felnézett rám, döbbenet és fájdalom sugárzott a pillantásából. Akkor jöttem rá én tettem. A csodálkozással vegyes félelem csapott át rajtam egy pillanatra, de aztán elűztem, ez csak egy újabb hatalom, meg fogom tanulni uralni! Eddig mindig boldogultam velük, miért pont most fogna ki rajtam?
Ekkor bontakozott ki a démonnő Christoph öleléséből, habár az arcán még ott ragyogott valami belső tűz. Végigsimított a férfi alkarján vöröslő hollótetováláshoz, ami körül ugyan úgy nem láttam aurát, akár a sajátom körül, majd kecsesen felállt./
- Üdvözöllek benneteket a köreinkben! A nevem Carnivean, de sokan Annának neveznek. A Nagyasszony engem jelölt ki kalauzotoknak a Peremvidéken. A beavatás első fokán túljutottatok, de itt meg is kell állni egy pillanatra, a testetek nem viselné el a túl gyors változást, rövid pihenésre van szükségetek a következő fok előtt. Addig ha követtek elvezetlen titeket a hálóhelyiségetekbe. /mondta balzsamosan lágy, mégis mély füstös hangon. Christophnak megfogta a kezét úgy vezette ki, én pedig csak könnyed lépésekkel követtem őket. Felmerült bennem a vita, hiszen erősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam, de az aurám alatt pislákoló lilás derengés megakadályozott, a gyermekem nem tehettem kockára, így is elég veszélyes volt a dolog, ennél többet már botorság lenne erőltetni.
Így csak csendesen követtem Carniveant keresztül a folyosókon a nyomomban a teljesen néma Cainnal. Mélyen a gondolataimba feledkezek, nem is próbálom figyelni merre kanyargunk, az előttem sétáló pár, vagy a mögöttem baktató tigris mintha ott sem lenne. Furcsa kaotikus merengésemből a nő mély füstös hangja ráz fel./
- Itt is lennénk. Pihenjetek itt, hamarosan én vagy valamely testvérem visszatérünk és folytatódik a beavatás. /mondja nyugodtan kitárva a kétszárnyú kaput. A terem hatalmas. Fekete az egész, a csarnok közepén egy vöröses vizű medence foglal hatalmas helyet, azonban elég egy szippantás a levegőbe, hogy rájöjjek a szökőkútban nem víz hömpölyög, a fémes aromát még akkor sem tudnám eltéveszteni, ha nem lennék vámpír. A partján kényelmes bőrfotelok vannak a fekete-vörös rózsákkal díszített lugas alatt. Beljebb sétálok a különös nappaliba, ahonnan két nap ajtó nyílik, gondolom a hálókba. Kíváncsian a szökőkúthoz sétálok a tenyerem belemerítem a "vízbe" és belekóstolok. Vér, minden kétséget kizáróan. Visszafordulva látom, ahogy Carnivean búcsúcsókot ad Christoph ajkára, aztán ránk zárva az ajtót távozik. Cain lefeküdt az egyik sarokban és durcásan engem figyel hatalmas fejét a mancsain nyugtatva. Nem vagyok hajlandó törődni vele, egy kecses mozdulattal elhelyezkedek az egyik bőrfotelben a vérmedence partján és lehunyva szemem, próbálgatva érzékeim határát odaszólok a hollóférfinek./
- Nos Christoph, most hogy megtaláltad Annát hogyan tovább. Nem lesz céltalan a világ, ha beteljesedik a nagy szerelem? /kérdezem enyhe iróniával. Soha nem hittem a szerelemben, hazug, csalfa. Az egyetlen ami igaz, az a hatalom, ha valódi hatalmad van, az nem ejt át, nem hazudik, az parancsol.
Lenne kedvem beszélgetni vele, ha hajlandó rá. Hisz túl sok a talány, túl sok az új élmény, amit meg kell emésztenem, és mivel ő is látta, amit én, így talán könnyebb feldolgozni, felismerni a részleteket, és azokból összeilleszteni a képet, az új hatalom grandiózus Mona Lisáját./


(261)
“Come on, say it again. I’m a perfect devil. Tell me how bad I am. It makes me feel so good!”
- Anne Rice, The Queen of the Damned

Kép
Avatar
Lynarin Seeragic
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
 
Hozzászólások: 492
Csatlakozott: 2012.04.04. 19:53
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Raven, Tessa, Nymloth, Caridwen, Evangeline, Payne

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2014.08.07. 12:36

*Lynarin - 2900. szeptember 5.*

Ketheren

/Anna!...

Nem tudom mennyi idő múlva bontakozunk ki az ölelésből újra. Illetve tudom, emlékszem - egy örökkévalóság volt, egyetlen túl rövid pillanat. De nem tudom mennyit fordulhatott a hold a föld, avagy a föld a nap körül; hogy fordult-e egyáltalán s ha igen, miért. E perc örökké kellene hogy tartson.

Újra látnom, éreznem illatát - nem, azt hiszem soha nem éltem még igazán. Sohasem tudtam még biztosabban hogy Igen, ez most valós, létezik és jó, ennek így kell lennie, s soha másképp. Annával a jelent is megtaláltam, vagy talán ők találtak meg engem. Hah, carpe diem, ó carpe diem bizony! Régen soha nem tudtam hogy a Mostban kell élni, s most tudom hogy bárhol máshol elképzelhetetlen volna. Az álom végleg véget ért. A felkelő nap megtörte a jeget.

Megsimítja a karomat, s én az ő kezét. Gyengének érzem magam, de Anna érintése szinte gyógyító erővel bír. Ahogy a karom visszaejtem magam mellé, s egy pillantásra azt hiszem az alkarom égett, vagy csak vérzik; újra felemelem és rádöbbenek hogy amit én sebnek véltem, valójában egy aprólékos tetoválás egy hollóról. Túl gyenge és túl boldog vagyok azonban hogy a változásra komolyabb figyelmet fordítsak; emellett Anna beszélni kezdett, és nincs semmi a világon ami képes volna elérni hogy ne figyeljek rá.


Szavai után megfogja a kezem, és én felállok. Erősebb vagyok, mint ahogyan először éreztem magam. Közben rájövök hogy tévedtem, amikor úgy véltem máshova... Ébredtünk fel, mint elindultunk. A barlang ugyanaz, a lépcsők a bejáratok, a cseppkövek nem mozdultak. Csak a megvilágítás változott. A beteges, zöldesszín lángok helyén most haragosvörös tüzek égtek végig a falak mentén, s nyomokban körülöttünk is. Ott, ahonnan felkeltem a talaj még sötétebbnek tűnt, mintha valóban üstökösként csapódtam volna a földbe. Szinte ösztönösen felpillantok; de a barlang mennyezete hullámzó sötétbe burkolózik, és nem látszik rajta rés.

Kezemet fogva Anna a barlangból egy folyosóra vezet, s onnan egy következőre. Már meg sem próbálom észben tartani merre járhatunk; amíg vele, addig bárhová. Nem néz rám, csak néha felém pillant. Tudja hogy én nézem, s mosolyog. Mögöttünk hallani vélem a királynő, és érezni a tigris puha lépteit.

Végül egy nagy, sötét, kétszárnyú kapu elé érünk. Anna kitárja, s mögötte hatalmas, eddig járt folyosóinkhoz képest jól megvilágított csarnok tűnik fel. Egyenesen előttünk, középen ugyancsak hatalmas medence, melyben szökőkút tör a magasba; azonban sem a medence, sem a szökőkút nem vízzel van töltve. A bennük csobogó folyadék valamivel talán sűrűbb mint a víz, és piros. Az levegő enyhe fémes-sós szaga egyértelművé teszi: itt a víz helyén vér folyik.

A medence körül sötét fából faragott sötétvörös kárpittal bevont szófák és karosszékek állnak ízléses elrendezésben, feléjük - ugyancsak sötét fával megtartott - lugas nyúlik, oszlopain, mintha csak azokból nőnének ki, rózsák nyílnak. A kapun kívül még két átjáró vezet a terembe jobb, és baloldalt. A királynő odasétál a kúthoz, még én Annához fordulok./

- Akkor most... - /Kezdem el mondani, de ő csak a számra teszi a mutatóujját. Majd elveszi onnan, de csupán hogy helyet adjon egy rövid, édes csóknak. Megértem hogy ez most egy időre búcsú. Nem mond többet, csak egy mosollyal mintegy int nekem, és távozik. Az ajtóban állok még pár másodpercet egyedül - de boldogan. Csak amikor a királynő hozzám szól fordulok meg.

Túl boldog vagyok hogy akár csak megcsapjon szavainak az éle. / - Ó nem. Bár nem tudom mi történt ott... Fenn. /Mutatok magam fölé bizonytalanul./ - Azt hiszem ez előtt soha nem volt célja igazán. - /Odasétálok a rózsalugashoz. A száruk méregzöld virágok földöntúlian szépek, szirmaik a valódi vörös. Bár közvetlenül mellettem csobog, szinte már nem is érzem a vérszökőkút szagát./

(62)
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Lynarin Seeragic » 2014.08.21. 15:53

*Chrisotoph - 2900. szeptember 5.-6*

/Ahogy hallgatom a férfi szavait a szívemben rejtőző sötétség lágyan megrebegett, a bennem élő kislány makacsul ébredezni akart. Azonban csak megcsóváltam a fejem, éjnél is sötétebb tincseim vad táncot jártak az arcom körül, mintha ezzel akarnám elűzni azt a mézes-mázos őrületet, amibe csöppentem./
- Nos akkor gratulálok életed értelméhez. /mondom halkan. A hangom tündéri báját elnyomja a gúny, valami egészen mélyről jövő sötét hideg, amivel az ilyesfajta érzelmekről vélekedek.
Hirtelen borzasztó fáradtnak érzem magam. A lelkem még kavargott, az új erők szikrázva olvadtak a régiekbe, a testemben vihar tombolt, de ez nem energiát adott, hanem elvett. Éreztem a leányom varázsának rebegését, ahogy védte magát a tomboló orkánban, ahogy éhesen megrebbent, lila szikra a sötétkék ciklon szívében. Nem is igazán tudatosan, de felálltam és Christoph mellé léptem. Könnyedén megérintettem a vállát, mintegy búcsú gyanánt, de amikor megtettem, a kezem alatt lila szikrák pattognak és éreztem, ahogy az erő partot vetett, feldúsult, aztán egy nagy része hozzánk áramlik. Az egész egy tizedmásodperc volt csupán, aztán enyhe zavarral lépek hátrább, hogy az arcomra az elegánsan semleges maszkot helyezzem fel újra./
- Engedelmeddel én le is pihennék, ez az egész kimerítőbb volt, mint ahogy gondoltam volna. /mondtam teljesen nyugodtan. Aztán el is indultam jobbra a rózsalugasok alatt az egyik ajtó felé. Ugyan szép lassan sétálgattam, nekem mégis menekülésnek tűnt. Túl sok minden történt egyszerre, magányra volt szükségem, hogy tisztázzam magamban a dolgokat. Christoph láthatóan nem tudott segíteni abban, hogy megértsem a történteket, őt túlságosan elvakította a szerelemnek nevezett undok drog. Tehát kénytelen voltam egyedül megérteni az eseményeket, ahogy mindig mindent.
Amikor beléptem a szobába és a kétszárnyú ajtó bezárult mögöttem amikor a halk léptű tigris is beért, ekkor mintha mázsás súlyok hullottak volna le a vállamról. Az ágyhoz sétáltam és szinte lerogytam rá. Éreztem a mágiánk lágy bizsergését, ahogy Cain alakot váltott és hamarosan az ikertestvéremnek látszó férfi sétált oda mellém a nagymacska helyett. Némán leült mellém és átkarolta a vállam. Nem szólt semmit, de a testének megnyugtató melege ellazította a görcsöt bennem./
- Sajnálom. /suttogtam. Nem tudtam pontosan miért is mondom ezt, de a lelkem mélyén tudtam, hogy tettem egy újabb lépést, ami a mélybe vezet./
- Hát nem könnyíted meg a dolgom Lynarin, az biztos. /válaszolt nyugodtan egy kis idő után. Azt hiszem még mondott valamit, de ki tudja, mert nagyjából itt kómaszerűen mély álomba zuhantam.

Álmomban tudtam, hogy álmodok. Ez többnyire így volt, de azok az álmok soha nem voltak ennyire valóságosak. Azért is volt ennyire ellentmondásos az egész. Egy csatatéren álltam egy tomboló vihar közepén. Fekete villámok csapdostak a kék viharban, fel-felvillantva a lábunknál heverő holttesteket. Igen, a lábunknál, ugyanis nem voltam egyedül. Alig pár méterre ott állt tőlem Ő. Lángból és vérből font hajzuhataga meg sem rebbent a viharban. Macskaszemeiből rubin-ametiszt-zafír pillantása nyugodtan nézett le rám, hiszen még nálam is magasabb, mégis kecsesebb volt./
- Haza kell térned Anyám.

- Nem mehetek, még maradnom kell. Több hatalomra van szükségem.
- Nem maradhatsz. El fognak pusztítani mindkettőnket. Elemészt téged a Sötétség Úrnője.

- Ez nem igaz. Erősebb vagyok nála. Képes vagyok magammal vinni az erejét minden baj nélkül.
- A sidhe nem hazudik Anyám. a lelked mélyén tudod hát mi az igazság. Ha itt maradsz mind a ketten meghalunk, az Udvarnak pedig minden esélye eltűnik, hogy naggyá váljon. Térjünk haza és ha minden rendben van és ha még akarod visszajöhetsz. Ha valóban olyan jó szándékúak, mint ahogy gondolod, nem fogják visszautasítani a kérésed. Most azonban haza kell térnünk! Meg kell találnod Alya nénémet és beszélned kell vele apádról. Meg kell fejtened a titkokat és megerősíteni a befolyásod az udvarban. Kérlek! Most az egyszer hagyj fel a hatalom örült gyűjtögetésével! Danu nevére, könyörgök neked!
/A hangja a fejemben olyan kétségbeesett volt, hogy tudtam nem hazudhat, azonban a bennem élő éhes szörnyeteget táplálni kellett, méghozzá hatalommal... Ekkor egy fekete villám becsapott közénk, fagyos tüze belém kapott és felperzselt, kiégetett a saját álmomból....

Zihálva tértem magamhoz. Cain karjaiban feküdtem, a melege most csapda volt, a villám tüzére emlékeztetett. Óvatosan kibújtam az ágyból, hogy ne ébresszem fel, ami persze lehetetlen volt. Ám annak ellenére, hogy láttam a szeme kék villanását nem kérdezett semmit. Én pedig csak csendesen róttam a köreimet a szobában, azon gondolkozva mit tegyek, amíg meg nem éreztem a hajnal szorítását a mellkasomban./


(262)
“Come on, say it again. I’m a perfect devil. Tell me how bad I am. It makes me feel so good!”
- Anne Rice, The Queen of the Damned

Kép
Avatar
Lynarin Seeragic
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
 
Hozzászólások: 492
Csatlakozott: 2012.04.04. 19:53
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Raven, Tessa, Nymloth, Caridwen, Evangeline, Payne

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2014.09.28. 20:22

*Lynarin - 2900. szeptember 5.- 6.*

/A királynő csípős megjegyzését válasz nélkül hagyom. Szólnék, ha eszembe jutna bármi amivel felderíthetném a szavai után maradt hűvös csendet, de Lynarin tartása mögül azon emberek - vagy lények (e szempontból úgy sejtem nincs sok különbség) - megkeseredett fáradtsága szivárog, akiket vagy túl sokat, vagy túl gyakran tett próbára az élet. Egy mondattal ugyanoly lehetetlen törött csontokat összeforrasztani, mint megtört hitet, reményt visszaadni valakinek, és bár vannak akik képesek ennek is, annak is a gyógyítására, én doktor soha nem voltam. Boldog vagyok; de semmi nem jut eszembe amivel ebből át tudnék adni a királynőnek is. Így hát hallgatok.

Rövidesen, fáradtságára hivatkozva Lynarin ott hagyja a fotelét, és a terembe vezető kaputól jobbra eső ajtón keresztül távozik. Én csak bólintok ahogy elhalad mellettem; nincs kedvem felzavarni a csendet. A medence csobogása, a rózsák illata és az alattuk bujkáló nehéz aroma furcsán megnyugtató, simogató szinte. Végigsimítok a zöld leveleken. Hirtelen egy tövis megszúrja az ujjamat, de pár pillanat múlva már nem is érzem, és a tér varázsa újból körbeölel. A rózsák gyönyörűek. Valami fenségesen sötét módon a legszebbek amiket valaha láttam.

A fáradtság ólmosan nehezedik az elmémre, bár nem régen ébredtem, a tagjaim kimerültek. De nem akarok menni még. Leheveredek az egyik szófára; felettem a terem végtelen magasra nyúlik, mellettem a medence lágy zaja sustorog. A falakon és a lugason lógó gyertyák mintha elgyengültek volna, a fényük csendesebbnek hat. Holtfáradt vagyok, bár alig pár órája ébredtem. Minden ami ébredésem előtt történt olyan zavaros, minden ami utána olyan tiszta. Az álom emlékei homályos villanások tele fénnyel, csillagokkal és kavargással. Anna arca közöttük, mint éles, szilárd pont, újra és újra visszatér.

Kellemes meleg ez a szófa. A puha bőr besüpped, magába fogad. A gyertyák kialszanak míg a halk csobogás fúgája elringat és én süllyedek majd elnyel a végtelen sötétség.

***


Csuromvizesen riadok fel. A szívem hevesen ver, minden tagom remeg. Forróság van, mintha a bensőmben katlan gyúlt volna, borzasztó meleg. Izzadok. Víz hangját hallom magam mellett.

Lemászom a fekvőhelyemről, és letérdelek a parton. Már épp belemeríteném a kezem az enyhülést ígérő tóba, amikor a vörös arc a szemembe néz és én rémülten hátravetem magam.

Beletelik pár percbe míg konstatálom hol is vagyok. Lassan kezdek megnyugodni, bár a vér még mindig úgy pumpál bennem mintha épp halálos veszélyből menekültem volna meg. Feltérdelek és visszaaraszolok a medence szélére.

A vér hullámzik, csak elmosódott foltok tükröződnek benne. Az arc - az én arcom - teljesen kivehetetlen a fodrok között. Felnézek. A terem változatlanul nyugodt: a gyertyák tiszta lánggal égnek tartóikban, a rózsák - talán valamivel összébb csukva szirmaikat - szenderegnek a lugasban. Minden alszik.

Nem aludhattam sokat, mert amint a rémület elmúlik, a kimerültség visszatér. Otthagyom a vérkutas rózsalugast, és felmegyek a második ajtó mögött talált sötét lépcsősoron. Ez egy ablaktalan hálószobába vezet, amelyet csupán egyetlen, kis asztalon álló gyertyaszál világít meg. A kis asztalon kívül a szobában csak egyetlen fekete, visszafogottan faragott ágy áll sötét ágyneművel letakarva.

Lefeküdtem. Bár a gyertyaszál mellé valaki odakészített egy koppintót is a kis asztalra, nem oltom el.

(62+30=92)
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Lynarin Seeragic » 2014.11.04. 19:35

*Chrisotoph - 2900. szeptember 6.*

/Ketrecbe zárt fenevadként róttam a köreimet a szobában. A fejemben úgy cikáztak a gondolatok, ahogy álmomban a villámok. A menni és a maradni csatázott egymással. Az énem egy tudatosabb része tudta, hogy a lányom nem hazudik, nem hazudhat... éreztem a belsőmben, azt az egyre növekvő erőteljes ragyogást, ami lassan már versenyre kelt az enyémmel, igaz volt, a részem, jót akart nekünk. Azonban ott volt az új hatalom fekete vibrálása is, a hatalmas erő, ami még nagyobbat ígért./
- Mégis mit tegyek most? /kérdeztem halkan, mintha a sötétség el tudná oszlatni a szívemet szorongató kételyeket. Hallottam a halk surranást, ahogy Cain megmoccant, de nem jött közel, csak felült az ágy szélén és onnan figyelt engem. A szemei zafírként szikráztam a szoba végtelen sötétségében. Olyanok voltak, akár jelzőfények a homályban. És akkor belső sugallat volt, idegen gondolat vagy a sajátom, úgy éreztem ezeket a fényeket kell követnem, a sötétségből haza kell térnem. A leányomnak igaza volt, most nem hagyhattam magára az udvart. Szükségük volt az örökösükre, az igaz királynőjükre. Én csak egy pótlék voltam, hamis látomás csupán, aki egyben tartotta a helyet, amíg a jogos örököse meg nem érkezett.
Menni fogok elvégzem a számomra kijelölt feladatot, aztán visszatérek ide, amikor már nem lesz szükségük rám, mert tudom, hogy nem lesz szükségük rám. Amikor a döntés megszületett, az idegen fejlődő mágia bennem fellobbant, mintha büszkén helyeselné a döntésemet./
- Gyere Cain, hazamegyünk. /mondtam csendesen, a hangom mégis magabiztosan zengett. A sárkánytetoválás az alkaromon megvonaglott, mintha dühösen tiltakozott volna a távozás ellen. A sötétség felkavarodott a szobában, éreztem a hideget, ami mintha a világűr ürességének fagyossága lett volna. Megyek, és nem te parancsolsz nekem, hanem én neked. Üzentem az ürességnek, a belsőmben fokozódó fagyos űrnek. Az akaratunk egy pillanatra egymásnak feszült, aztán a végtelennek tűnő szekundum után a sötétség visszahúzódott. Másnak talán furcsa érzés lett volna ez a néma, belső vita, de én már egészen hozzászoktam. A létezésem ezernyi különböző idegen darab furcsa összevisszasága volt, amik folyamatosan vitáztak és acsarkodtak egymásra. Most azonban döntöttem, és ha valamit egyszer elhatároztam, akkor attól engem semmi el nem tántorított.
Ki is sétáltam tehát a szobából, Cainnal a nyomomban, még a régitől is sötétebb árnyakkal övezve. Vetettem egy pillantást Christoph szobája felé, egy néma biccentéssel búcsúztam a különös halandótól, akivel a sors összesodort, aztán kiléptem a kertből a folyosókra, mint aki tudja merre tart.
A fehér márványutakon haladva azonban rá kellett jönnöm, hogy követve valakit ugyan idetaláltam, de így egyedül.... Amikor már hosszú ideje kavarogtunk, végül feladtam az önérzetemet és egy pillanatra megálltam, hogy elgondolkozzak./
- Királynőm? /lépett oda mellém Cain, kérdő pillantása elég lett volna, ha a gondolatai nem is jutnak át a mentális köteléken./
- Nem tudom merre kell mennünk, hogy merre jutunk ki innen. /mondtam halkan. Aztán hirtelen megéreztem. Olyan volt, mintha fellebbent volna egy fekete függöny. Hirtelen átláttam a függönyöm, ami azonossá tett minden falat, ami egybe mosta a folyosó márványborítását. Láttam magam előtt a barlangok rendszerét, az időt, amikor a homály még belengte ezt a helyet. Az éjszaka emlékezett amikor még az ő birodalmába tartozott... egy ősi hatalom szemén át láttam rá a világ ezen szegletére, egy olyan hatalom szemén át, akinek az évmilliókkal ezelőtti barlang csupán egy szempillantással ezelőtti kép volt./
- Tudom merre kell mennünk... /suttogtam Cain felé fordítva. A kék szemekbe egy pillanatra döbbenet lopózott./
- Lynarin... a szemeid. /suttogta döbbenten. És akkor megláttam magam az ő szemével, láttam a holtsápadt bőr és éjnél is sötétebb haj furcsa kontrasztját, a gyönyörűen metszett arcból kiragyogó teljesen fekete szempárt. A homály elemésztette az egész szememet a pupilla, a fehérje, minden koromfekete lett, mintha az űrre nyíló ablakok lettek volna. Aztán vissza tértem azon szemek mögé a tudáshoz, és csak halkan ennyit mondtam./
- Kövess. /azzal kivezettem a folyosók végtelen során át a szabadba. Amikor a talpam az anyaföldet érintette, akkor a furcsa látomás szétoszlott, mintha a lappangó erő a barlangrendszerhez kötődött volna. De már nem számított, tudtam csak előre nézhetek, mert ha visszafordulok elvesztem. Belenyúltam az univerzumot összetartó mágia szövetébe és magamhoz hívtam a Hintót. A téridő szövedéke felnyílt mintha egy függöny lett volna és a fekete Hintó ott állt előttünk a mocsaras talajon. Kinyitottam az ajtót és beszálltam, Cain utánam. Amikor bezárult mögöttünk az ajtó és a sötétségben éreztem a rántást, ahogy a ley-vonalak mentén a Hintó hazaszáguld velünk a Dombba úgy éreztem jól döntöttem, habár a sárkány elégedetlenül ott tekergett az alkaromon. Én azonban haza tartottam és tudtam hogy ez a helyes döntés, bármennyire is fájt elhalasztani a hatalom megszerzését, mivel természetesen le nem mondtam róla, csupán abba egyeztem bele, hogy később lesz az enyém./


(263)

/Chris arra ébredsz, hogy egy kellemes illat majd hang kúszik be zavaros álmaidba, békésen rántva elő a sötétségből. A szerelmed hangja az, megnyugtató, mégis valahogy aggodalmas./
- Szerelmem, ébredj! Hogy érzed magad? /kérdi kedveskedve, de a aggodalom nem tűnik el a szeméből. Nem tudod a Királynő merre van? /teszi föl nagyon hangsúlyosan a kérdést, mintha te lennél az egyetlen ember, aki erre választ tud adni neki, az egyetlen akire számíthat./
“Come on, say it again. I’m a perfect devil. Tell me how bad I am. It makes me feel so good!”
- Anne Rice, The Queen of the Damned

Kép
Avatar
Lynarin Seeragic
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő
 
Hozzászólások: 492
Csatlakozott: 2012.04.04. 19:53
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Raven, Tessa, Nymloth, Caridwen, Evangeline, Payne

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2015.01.21. 17:24

*Caridwen - 2900. szeptember 6.*

/A fal teljesen hibátlan, sima. Nincsen rajta egyetlen karcolásnyom, repedés vagy egyenetlenség. Tökéletesre csiszolt fekete kő, mintha a szobát nem is vájták, hanem teremtették volna. A gyertyaláng tükre tompán látszik a mélyén: a fénye haloványabb mint a másiké az asztalon, mégsem hagy nyugodni. Becsuknom a szemem nem tesz különbséget, tovább ég a két gyertya a szemhéjam falán. Óráknak tűnő percek után megfordulok, a gyönge láng a szemembe szúr, és már nyúlnék a koppintó után, de az elme észbe kap és a sötétségtől elrettenve, behunyt szemmel hanyatlom vissza a félhűvös ágyneműk közé. Magamra húzom a takarót, mint egy gyerek, majd pillanatok múlva a földre hányom s levegőért kapkodok.

Ablak nincs, de éjjel van, érzem, ahogy csak a lélegzet töri meg a csendet. Fekete éj, az előző nap épp a következőbe nyúlik sötétség leple alatt. Visszatartom a levegőt. Számolok. Csend van. Nem hallatszik a szívdobogás sem. A szoba űr, nincs benne se lég se nem élet, csak a fény, alakok. Lebegő tárgyak. Nincsen idő sem.

Megfojt. Kieresztem. Újra van élet. Vagy csak olyan mintha.

Most fejem a karomon, karommal az ágytámlán nézem a lángot. Egyenes, nem táncol, nem ingadozik. Ég csak, alatta megolvad a sápatag viasz, a tartóra csorog s újra megáll, emlékké dermed. Rövid életű emlék egy rövid életű mozgás pillanatának. Ha láng odaér, nyoma sem lesz.

Belebújok az ágyba. Fújok, levegőt lőve a gyertya felé, az elalszik. Sötét lett. Lehunyom a szemem.

***


Anna ébreszt. Felülök az ágy szélén, próbálom kitörölni az arcomból az álmot. Ott van előttem. Kérdez, nem felelek, csak érzem ahogy átmos illata, hangja. Bőre halvány a homályban, ajka vörös.

Eltűnt a királynő, s valahogy nem lep meg. Ő másért volt itt mint én, és ez a más eredet hajtja tovább most. Bár attól tartok bárhova is vigye útja, nyugalmat nem talál már sohasem. Legalábbis amíg ő ő./

- Ha a szobájában nincs, vagy a kútnál... - /Válaszolom. Elmehetett. Bár hogy hogy ment el, keresztül a labirintus-folyosókon és az ajtó-rengetegen... Persze lehet hogy ez is csak próba, hazugság hogy bizonyítsam látom mi valós. De Annát látom, és valódi a tűz és a forrás. Kikászálódom az ágyból./ - Ha elment, az mivel jár most? Mármint az avatásnak, az egész ügyeteknek... Ügyünknek. /Mondom, majd rápillantok az éjjeli asztalra. A fény a szobában nincs, de a gyertya csonkja valódi./

(93)
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Caridwen » 2015.02.22. 11:50

*Chrisotoph - 2900. szeptember 6.*

/Egy pillanatra sötét haragod látsz felrémleni Anna arcán, valami mély ősi kegyetlenség csillan meg a szemeibe, olyan amitől megfagy az ember ereiben a vér, a lába pedig megfeszül menekülésre készen. A szerelem és rajongás legyőzi benned, ám még így is megcsap, akár egy dögletes lehelet, halálos parfüm.
Aztán tovatűnik az egész, az arca újra a régi, elmélázó gyönyörű semleges./
- Nem érzem a jelenlétét, de nem csak itt nem, az hiszem elhagyta a Peremvidéket is... /mondja tűnődve. Túlvilági pillantása a távolba réved./
- Csupán nem tudom hogy lehetett képes ilyesmire... azt hiszem alulértékeltűk a sötét királynőcske erejét. /sziszegi kissé haragosan. Aztán már végleg feléd fordul, mint aki tudatosan űzi el az árnyakat./
- Nos apró kellemetlenséget jelent, ugyanis részeben összefonódtok azáltal hogy együtt léptetek fel az első fokra, de ez még hasznos is lehet számunkra. Olyan kapcsolat van köztetek amivel a későbbiekben megtalálhatjuk őt és visszahozhatjuk. Ha valaki alkut köt a népemmel, abból nem illik kihátrálni... /halkul el a hangja és egy rebbenésre visszatér a sötétség. Aztán megrázza a fejét elűzve az árnyakat és rád mosolyog./
- De nem most, még túl gyenge és fáradt vagy hozzá kedvesem. Ilyesmik csak a következő lépcsőn kerülnek majd elő, amikor már jobban érted az univerzumot. Most gyere, reggelizzünk. /mondja aztán feláll az ágyad széléről ahol eddig ücsörgött, feléd nyújtja kecses karját, amiben tudod, hogy olyan erő lakozik, hogy kettétörhetne ha akarna. Nem is tudod miért jut ez eszedbe, de valamiért mégis felbukkan a tudatod peremén. Ha elfogadod a kinyújtott kezet, Anna kivezet a szobából, végig a folyosók rengetegén, amíg egy gyönyörű fehér-arany étkezőbe nem értek, ahol minden létező finomság ki van pakolva az asztalokra, minta legalább nyolcvan főre terítettek volna, de csak ti vagytok ott ketten.
Anna leül az asztalfőre kávét tölt, vesz palacsintát, majd mosolyogva int neked, hogy ülj mellé./
- Gyere kedves, vegyél nyugodtan ami tetszik. /azzal enni is kezd, kis elegáéns falatokkal, minden mozdulatából az elegancia sugárzik és az a természetfeletti ragyogás, ami úgy megfogott benne.
Kép
Avatar
Caridwen
Kalandmester - Necradit és Anolgelis moderátora
Kalandmester - Necradit és Anolgelis moderátora
 
Hozzászólások: 816
Csatlakozott: 2012.06.13. 16:41
Tartózkodási hely: Abyss

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2015.04.07. 16:42

*Caridwen - 2900. szeptember 6.*

/Megfagyok. Csak egy pillanatra olyan mintha... De nem, csak az árnyék és a fény játéka a szűk szobában. A szívem újra verni kezd, meleg árad szét az ereimben. Anna ő, ő Anna, Anna önmaga. Anna, Anna, Anna... Édes álom, örökkévaló. Mégis valahonnan... Hideg kétség szúr, hűvös-bizonytalan, félelem furakszik a belsőmbe. Elnyomom, kiszorítom belőle a levegőt. Erő sem kell hozzá, hisz Anna itt van, határtalan, gyönyörű és szeretem, szeretem! Ó remek szó! Boldog gondolat!

Érzem a dühét, és mielőtt észbe kapnék, elönt engem is. Felcsap a láng, szinte vissza kell fognom magam hogy ne csörtessek ki az ajtón, zúzzam át magam a labirintuson - akár képes lennék rá valójában, akár nem - s megkeressem, megtaláljam Anna bizalmának elárulóját, a királynőt, s bármi kifogás, ok, cél vagy szándék is vezette, vakon visszahozzam ide, Anna lábai elé. Összeszorul az öklöm... És ez felébreszt. Szinte megrettenek.

Nem érzem, hogy bárhol is szólni tudnék, akarnék, vagy egyáltalán szólnom kellene. Tekintete, lénye betölt, és én betöltekezem vele. Az éhség távoli zúgás, lényegtelen kellemetlenségnek tűnik ahogy reggelit említ, bár rádöbbenek hogy éhes vagyok, valóban. Fáradtságot azonban egy cseppet sem érzek, és minden porcikám ujjong ahogyan fehér keze, bőre az enyémhez ér. Boldogan megyek mellette.

Át a termen, tovább folyosókon./ - Kész város... Hatalmas ez a hely. - /Jegyzem meg./ - Bár hogy mi is ez, még nem hinném hogy biztosan el tudnám mondani, ha kérdeznéd...

/A folyosók még mindig végtelennek, s végtelenül egyformának látszanak. Út közben egy lélekkel sem találkozunk, talán jobb is így. Majd egy ajtónál - mely semmiben sem különbözik a többitől, leszámítva hogy megálltunk előtte és ő kinyitja - újabb, eddigiekhez hasonlóan a folyosókhoz semmiben sem illő terem tárul elénk.

Ragyogás ömlik teljes arany-fehér hosszában, s hosszú terem, boltozata magas. Olyan mintha valaki a Versailles egy ebédlőjét tette volna zsebre, s őrizte volna itt, miközben az évszázadok nyomtalanul elperegtek falai mellett. Falain arany-fehér dísz, tapéta, tükör, mellette díszes vázák, asztalok, szobrok. A terem közepén hosszú, terített asztal, már-már roskadozik kínált javai alatt. Italok kristályos üvegkancsókban, vaj, lekvárok, pergő lépes méz, kaviár és krémek minden választéka porcelán tégelyekben, halak, húsok hosszú tálakon, friss illatú péksütemények halmai fehér hattyú-szobrok szárnyai közt. Gyümölcsök a világ - legalábbis világ, melyet én ismertem - minden tája felől. Egyetlen valaha élt, vagy mesebeli király asztala sem kínálhatott volna bőbb reggelit annál, amit ez az asztal bírt előttünk.

Leülök Annához, magamnak narancslevet öntök, s veszek egy lekváros kosárkát. Felpillantva tekintetem nagy, vörös szőlőszemekéivel találkozik. Perszephoné, jut eszembe. Rövid gondolkodás után veszek egyet - csak egy szemet - és bekapom. Íze mézes-mosolygós, a jövő őszt idézi. Annára nézek s nevetni volna kedvem. Valahol a belsőmben hajszálrepedés fut végig, de nem is érzem, észre sem veszem./

- Nos... Hogyan tovább most? - /Kérdezem./

(94)
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Caridwen » 2015.04.15. 10:43

*Chrisotoph - 2900. szeptember 6.*

/Anna is leül az asztalhoz, csendesen falatozik egy darabig. Tölt magának egy csésze kávét, feketét, akár az éjszaka. Kérdésed után vár egy kicsit és csak amikor a csészéje kiürült, akkor válaszol neked./
- Most kedvesem, el kell hagynod a Peremvidéket egy időre. A felébredés egy hosszú folyamat, minden lépcsőfok megviseli a tested. A lelked ugyan szabadabb, hatalmasabb mint valaha, de a törékeny emberi test nem arra lett teremtve, hogy ilyen mértékű mágiát magába fogadjon. Olyan leszel tehát, mint egy mestertanonc, járod majd a világot, ismerkedsz a hatalmaddal, mígnem a képes leszel befogadni még nagyobb erőt és felléphetsz a következő fokra.
/Itt elhallgatott, jelentőségteljes szünetet tartva és elmajszolva egy croissont, egy királykisasszony kecsességével. Majd tűnődően nézett téged, amitől az a kellemetlen érzésed támadt, mintha rovar lennél a tudós nagyítójának gyújtópontjában. Azonban minden kellemetlenség elmúlt, amikor Anna dallamos az asztal lépes mézeinél édesebb hangja aranyosan befolyt a füleidbe./
- Leszel hát az én drága tanítványom? Járod Negapan felszínét teljesítve néhány küldetést, amivel a Peremvidék ügyét szolgálod? Aztán ha eltelt tanonc időd, visszatérsz hozzám kedvesem? /mosolygott rád elragadóan. Aztán folytatta tovább a falatozást, majd rövid idő után még hozzátette./
- De ha még bármi kérdésed van velünk, vagy magaddal, a hatalmaddal, vagy bármivel kapcsolatban, akkor tedd fel bátran most.
Kép
Avatar
Caridwen
Kalandmester - Necradit és Anolgelis moderátora
Kalandmester - Necradit és Anolgelis moderátora
 
Hozzászólások: 816
Csatlakozott: 2012.06.13. 16:41
Tartózkodási hely: Abyss

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2015.04.21. 15:24

*Caridwen – 2900. szeptember 6.*

/Belekortyolok a narancslébe. Vidám íze egy másik reggelt, másik reggelit idéz, valahonnan régről. A szél sós illatot fújt be az ablakon, és Anna az ágyban feküdt, barna haja végigfolyt a vállán és a párnákon. Kezemben tálcát egyensúlyozok, és annyira létezik minden amennyire még sosem.

A reggelekre nem emlékszem, a narancslé azonban jó. Egy zsemlét veszek a halomból, kettévágom, s vajat, mézet kenek végig rajta.

A nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem, ő nem jön-e velem. Gyerekes, tudom. Ugyanakkor fáj, hogy alig találkoztunk, és újra el kell válnom tőle, s ki tudja meddig. A láng jelenlétében teljes erejéből lobog: minden vele töltött pillanat felbecsülhetetlen kincs, elveszett, de örökké gyönyörű. Hangja, illata, mozdulatai mind ő, és lenyűgöz egyszersmind elsorvaszt.

Nem tudok neki nemet mondani. Övé vagyok, s míg őt szerethetem enyém mindaz, amit valaha is kívánhatnék. A királynő említése, és a harag, amely a szeretett arc mögött felparázslott, csak később jut eszembe./

- Amit csak kívánsz. – /mondom./ – Egyébként is: ígéretet tettem. Adtam a szavamat a… Peremvidéknek. – /Intek körbe kissé bizonytalanul./ – És neked már sokkal azelőtt. Megteszek bármit, amit csak tudok, s ha lehet, többet is. Nem kell kérdezned.

/Megtörlöm a kezemet a tányérom mellé hajtott finom fodros szalvétába./ – Nos… Kérdésem az van. Illetve talán nem is igazán kérdés, de… - /ránézek./ – Nem tudom valójában mi történt tegnap, de… Én nem tudom, vagyis nem érzem, hogy most bármi… „Hatalmam” volna. És így persze azt sem tudom, valójában miben lehetek hasznodra, vagy akár a Peremvidék hasznára. – /Teszem hozzá./

(95)
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Caridwen » 2015.05.24. 13:22

*Chrisotoph - 2900. szeptember 6.*


/Rémisztően gyönyörű tekintetét a tiedbe fúrja és mintha olvasna a gondolataidban, vagy talán valóban ezt teszi. Kecses mozdulattal fogja meg a kezed, a bőre még mindig perzsel, de nem annyira, mint a legutóbbi alkalommal, mintha ő hűlt volna, vagy te kezdenél az ő tüzével izzani.
Felemeli a kézfejed és lágy csókot nyom rá, a csók nyomán azonban felszikrázik a bőröd, mintha tüzes korbács nyalta volna végig. Amikor Anna felemeli vörös ajkát egy jel parázslik a kézfejeden, mintegy belső tűztől iragyogva./
Kép

- Nekem is fáj kedvesem, hogy máris el kell válnunk, de soha többé nem leszünk teljesen külön. Én a tiéd vagyok, ahogy te az enyém, egymás lelkét hordozzuk magunkban, tehát hiába választ el a távolság, soha többé nem válunk el igazán. De ha szükséged lenne rám, érintsd meg ezt a jelem és suttogd el az igaz nevem a szélbe, akkor eljövök hozzád. Veled tartanék most is, de még néhány dolgot el kell intéznem, mielőtt folytatnánk a tanításod.
/Még egy lágy csókot lehelt az izzó jelre, ami erre kialudt, egyszerű vörös tetoválássá fakult, elmúlt a fájdalom. Aztán Anna mosolyogva folytatta./
- Természetes, hogy még nem érzed a különbséget. Minden embernek két lelke van, egy ami alszik és egy éber. Az alvó lelked az, ami felel a mágiáért, aki képes a titkos tudás befogadni. Ha elég sokáig tanulja az ember az alvó lélek felébred az éber pedig elalszik szép lassan. Ilyenkor képes az ember használni a képességeit. Vannak akik éber alvó lélekkel születnek, a mágikus lények ők, az embereknek az ébredés azonban egy lassú folyamat. A beavatás során akarattal és kényszerrel fölébresztettük az alvó lelked aki rengeteg tudást magába szívott. Azonban az egy hosszabb folyamat hogy te is elért őt, hogy felkeltsd és megtanuld használni a képességeket, amik benned vannak. Azért kell elhagynod most a Peremvidéket. A kényszerhelyzetek, a veszély, a kaland az, ami felébreszt, ami ösztökél, hogy használd a képességeid. Amint tehetem csatlakozom hozzád, de addig is el kell majd indulnod hogy megtaláld magad. Így már nagyjából érthetőbb kedvesem? /kérdi mosolyogva./
Kép
Avatar
Caridwen
Kalandmester - Necradit és Anolgelis moderátora
Kalandmester - Necradit és Anolgelis moderátora
 
Hozzászólások: 816
Csatlakozott: 2012.06.13. 16:41
Tartózkodási hely: Abyss

Re: Peremvidék

HozzászólásSzerző: Chrisotoph » 2018.03.15. 22:57

*Caridwen– 2900. szeptember 6.*

/Szín nem volt soha valósabb e szempár zöldjénél. A terem aranya-fehére, a sokszerű étek, a ragyogás, a csillanás-törés, minden fény lényegtelen és hamis. Emlékeim nincsenek: az utóbbi pár nap csak homályos, furcsa álom, s minden azelőtt árnyékszínház. Csak e szempár valós, mint ahogy a szakadék szélére érőnek is a lepillantáskor csak az elé terült felfoghatatlan mélység létezik. Az az egész világ.

A fájdalom is, bár váratlan és éles, minthogyha valaki mással történne, egy testtel, egy kézzel melyet igazán nem is ismerek. Csak az érintő kéz a valós, a tapintás, az ajak. Ez teszi az érintettet is igazivá, mint ahogy a vak ujjai alatt valódivá lesz a világ: ahogy elhagy, a kezet felismerem. Az én kezem! Az én ujjaim, az én kézfejem!

Az ő jele.

Dobogást érzek, tüzet. A testemet e pillanatban úgy, ahogy talán soha. Tűz költözött belém, s összekötötte az akaratot az érzékkel. Forró, jegesen hideg erőt érzek a markomban.

Majd az egész eltűnik, mintha csak káprázat lett volna. Ha a jel nem emlékeztetne, azt hihetném, nem is történt meg. Forgatom a kezem, nyújtogatom az ujjaim, valahol talán arra számítva, hogy valahogy, valaminek más érzése lesz, bár igazán nem vagyok biztos benne, hogy most már tudnám, milyen volt a régi.

Aztán, őt hallgatva, rájövök mi változott. Nem a kezemben érzem, sem különösebben testem bármely más részében. Inkább... Mindenhol. Az összesben, és túl. Az egész világban.

Tudom hova tartozom. Tudom hova tartok.

Nincs bennem félelem./

- Igen. - /bólintok. Összeérintem az ujjaim, majd megsimítom az abroszt, talán azt próbálgatva, most milyen érzés. Hogy áll ellen a világ az érintésemnek. A levegő is, az illat, mintha ízesebb lenne - persze itt van ő.../

- Mikor induljak? - /kérdezem./

(96)
Több fényt!
Avatar
Chrisotoph
Beavatott
Beavatott
 
Hozzászólások: 48
Csatlakozott: 2013.06.09. 21:52
Tartózkodási hely: Svédország, Göteborg - persze időnként csak az evilági kivetülésem
Karakterlap: [link]
Adatlap: [link]
További karakterek: Horizont, Ignar, Theodor Fergussen

Előző

Vissza: Dél

Ki van itt

Jelenlévő fórumuzók: nincs regisztrált felhasználó